Hihetetlen erőfeszítéseket végzünk annak érdekében, hogy saját 
értékérzetünket megtámogassuk. Ez abból a természetes és teljesen 
normális, és nagyon is mély vágyunkból fakad, hogy szeretnénk, 
ha fontosnak és értékesnek találnának minket. Nincs ezzel semmi 
baj. Szeretnénk, ha szeretnének és elfogadnának.Ha magunk is 
értelmet találnánk a saját életünket szemlélve.

A nagyon természetes és helyénvaló vágyakozást aztán ki- ki a 
maga módján, több- kevesebb sikerrel próbálja betölteni, 
legtöbbször megelégedve a "kevesebb sikerrel". Kompenzáljuk, 
és túlkompenzáljuk szégyellnivaló, elfogadhatatlannak vélt 
dolgainkat, keressük azokat a területeket, ahol aztán igazán 
ügyesek és erősek vagyunk és elismerést nyerünk. Mindez azonban 
energia (ráadásul lemaradunk egy halom jó dologról, meg nem 
vesszük észre a másikat), és elég nagy szorongás: állandóan 
azon aggódni és lesni, vajon mit szól a másik... S talán még 
nagyobb félelmet és kikerülhetetlen szembenézést igényel a 
kérdés: vajon el tudom- e fogadni törékeny és hiányokkal, 
veszteségekkel teli életemet?Ha igent tudok mondani erre, 
a másikat is könnyebben tudom elfogadni.

Mindenesetre Isten véleményét nem befolyásolja tehetségünk, 
tudásunk, sem gyengeségeink stb., mert Ő már ismer. Ismer és 
szeret. Hát kapcsolatainkban ez a legnehezebb, de a legszebb 
is: egyszerre ismerni és egyszerre szeretni. Az Atya Fiában 
mutatta meg ezt a leginkább, Aki egyszer ezt mondta 
a tanítványainak:

"Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük 
a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok 
szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti 
sok verébnél értékesebbek vagytok." Máté 10,29-31.

Mára ennyi... N. Adri